Az Ifjúság2008 nevű kutatási program keretein belül többek között azt vizsgálták, hogy miként viszonyul a 15 és 29 év közötti magyar fiatalság a Kádár-korszakhoz. Az eredmény megdöbbentő és kiábrándító: 49%-uk szerint "Kádár idején jobb volt".

A krumplileves az legyen krumplileves - üzenhetném korosztályom közel felének, bár lehet, hogy hatásosabb lenne a "teccetek volna koncepciós perbe fogottaknak lenni". Mindegy is. Ahogy azt Ablonczy Bálint a hivatkozott cikkben is említi, a gyerekek többsége otthonról hozza ezeket az attitűdöket. Magyarul tehát papa-mama otthon esténként a szerény családi vacsáronál azon nosztalgiázik, hogy mennyivel más volt minden ott, a legvidámabb barakkban. Mennyivel jobb volt az, hogy felelősség nélkül lehetett eladósítani egy országot, mennyivel jobb volt az, hogy mindenkinek volt munkája - beleértve azokat is, akik semmihez se értettek. Megértem őket. Azok, akik a Maslow-piramis alsó szintjén csücsülnek, érthetően a mindennapi megélhetésük szempontjából szemlélik az eseményeket. Számomra pont ezért elszomorító ez a felmérés, ti. ez azt jelenti, hogy a lakosság nagyjából fele él ma Magyarországon a legalapabb szinten: napról napra, zsömléről zsömlére. Ez a mi kis rendszerváltozásunk / rendszerváltásunk. Ezt érte el a politikai elit 20 év alatt. Az ország fele már azt se hiszi el, hogy demokráciában élni magasztosabb, felemelőbb, jobb és szabadabb dolog mint diktatúrában törött / hajlott derékkal járni. Nincs mentség. Ezt (is) elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. A lakosság fele a társadalmi és politikai berendezkedésünk alapjaival sem ért egyet. Így persze nincs mit csodálkozni azon, hogy nem sokat foglalkoznak az adófizetéssel, a jegyvásárlással (BKV), vagy éppen környezetvédelemmel. A napi megélhetésükről van szó, a fizikai szükségleteikről. És igen: aki létbizonytalanságban él, az otthon a szerény vacsora mellett siránkozni fog.
Természetesen ennek a kérdéskörnek is van egy másik aspektusa, mégpedig az, hogy a saját életünkkért nagyon ritkán vállalunk felelősséget. Egyszerűbb a vacsoránál azt mondani, hogy azért lettünk földönfutók, mert a rendszer rossz. Azért ilyen szerény a vacsora, mert Orbán / Gyurcsány / Bajnai / az összes politikus szarszemét. Tovább nehezíti a mindennapok emberének dolgát az a tény is, hogy a kínálati oldal borzasztóan megnőtt a termékek tekintetében. Szinte minden fogyasztási cikk megvásárolható silányabb minőségben olcsón, de ugyanaz a termék impozáns logóval ellátva, prémium minőségben is megkapható. Ez a ruhától az élelmiszeren át az elektronikai berendezésekig szinte minden termékfajtára igaz. Ha valaki mindenből csak a legolcsóbbat tudja megvenni, joggal érezheti úgy, hogy semmit se ér a munkája. Ezzel szemben a Kádár-rendszer szürkesége igazi egyenlőséget mutatott: 1 féle kenyér, 1 féle tej. Volt televízió, de nemcsak a kiváltságosoknak, volt autó, de nemcsak a kiváltságosoknak. A társadalom zöme hasonló szinten élt, elvétve lehett látni szinten felül élőket, őket is inkább rosszallóan nézték semmint irigykedve. A jelenlegi rendszerben azonban a prémium termékek hatalmas kínálata azt üzeni: sokan vehetnek drága cikkeket. Ez önmagában is frusztrálja a szegényebb réteget, ugyanis az ő korukban ilyen nem volt.
Ez az, amit nem tudnak megérteni: verseny van. Valakinek túlélési, valakinek meggazdagodási, valakinek piaci, de mindenkinek versenyben kell lennie. Valaki egy új BMW-t szeretne, valaki végre befizetni az elmaradt villanyszámláját. A 49% ezt a társadalmi szakadékot nem szereti, nem érti. Nekik jobb volt Kádár idejében. És ezt megértem.