Konzerv ugyan, de aktuális. Igérem nem fogom minden évben elsütni. :)

Most, hogy lassan jön az Újév, itt az újévi fogadalmak ideje is.

Nagy fogadalmak nem csak az Újévhez köthetőek, pl. drága nővérkém annak idején minden jövő hétfőn elkezdett fogyókúrázni. >:) Sokszor látszik, hogy az emberek tisztában vannak azzal, hogy változtatniuk kellene életükön, sőt, sokan azt is látják, hogy hogyan lehetne - de nagyon kevesen képesek ezt valóban hatékony módon megtenni. Hatékonyságon elsősorban azt értem, hogy a valóban jövőbe mutató tennivalókat válasszuk ki, és utána a dolog súlyának megfelelően kezeljük őket.

Ezek a dolgok az ezeket éppen megélő ember számára nem is tudatosodnak igazán, s elsikkadásuk után már csak némi lelkiismeret-furdalás marad meg bennünk, meg persze a magyarázatok is - azok aztán mindig vannak. És mindig újra jön a hétfő, a hónap eleje, az Újév... és közben mások meg "elhúznak" mellettünk, s mi jó esetben csodálattal (magunkat meg lebecsülve), rossz esetben irígykedve nézzük őket.

Valami miatt gyakran adódik úgy, hogy közeli és távolabbi, mindkét nembeli ismerőseim kiöntik a szívüket, s beszélnek nekem az élettel kapcsolatos problémáikról, gondjaikról, bajaikról. S az évek során egyre inkább feltűnő a "minta" ismétlődése.

Annak idején próbálkoztam egy, az erdőben élő, intézetből kinőtt s ezért elküldött fiatalember és "kiscsaládja" megsegítésével. Megvolt a lehetőségem, hogy segíthessek gyökeresen megváltoztatni az életét. Sajnos, nem tudott túllépni magán, mert a szipuzással -  és azzal, hogy a második nap simán nem ment munkába - nem tudtam mit kezdeni sem én, sem azok az emberek, akik számomra is váratlanul megmozdultak érte.

Sokszor eszembe jut, amikor megkérdezte, hogy miért segítek neki, én is csöves voltam talán? Mondtam, "Azért, mert egy kisgyerekkel laksz itt egy sátorban. Nektek szállás, munka kell, a gyereknek meg óvoda, iskola.". Láthatóan csalódott volt, s a válasz nyilván hibás volt - ő is egy gyerek volt, arra várt, hogy saját magáért segítsenek neki csak úgy, s nem érzett felelősséget mások iránt. Legkevésbé azok iránt, akik munkát adtak neki, sőt szállást is adtak volna. Már az első nap is kitágult pupillával ment dolgozni, a problémája pedig túlnőtt rajtunk.

Nem volt képes változtatni az életén, segítséggel sem.

Akárcsak sok, kvázi "normális" családban felnőtt ismerősöm, akik évek után is ugyanott tartanak, és már arról is lemondtak, hogy akarjanak egyáltalán bármi jobbat.

Úgy tűnik, hogy ilyenkor már az ember nem hisz magában, csak a körülményekben. Onnantól fogva a hullámok már csak dobálják, de nem képes haladni. Seneca mondta egyszer, hogy cél nélküli hajó számára nincs jó szél... s ez egy nagyon igaz mondás.

Az emberi önrendelkezés már régóta vita tárgya; az egyik oldal szerint a sorsunk előre meg van írva, a másik szerint minden csak rajtunk múlik. Ma, az úgynevezett "racionális gondolkodású" emberek csak a második megközelítést tartják elfogadhatónak.

A csak az előre megírt sorsban hívők hibás szemlélete könnyen tettenérhető a mindennapokban, ugyanakkor létjogosultsága mindenképpen van, ha mondjuk egy "végső stádiumban" lévő hajléktalan esetét, vagy akár a fent leírt esetet nézzük, de itt már inkább csak azt mondhatjuk, hogy ő hozta magát ilyen helyzetbe. Ami nem változtat azon, hogy jelen helyzetben nem tud semmit sem tenni, a sorsa megy a maga útján.

A "csak az emberen múlik" hívőinek szintén igaza van, valóban csak mi vagyunk felelősek a tetteinkért, a sorsunkért, és a tetteink következményeiért, a gond csak az, hogy nem mindenki indul egyenlő eséllyel. 10 éves fiúként Srebrenicában 95 nyarán, nem éppen az ember sorsalakító képességében hívők kedvenc példája. Persze, demagógia ezt felhozni. De, nem az a jó modell, amibe minden beleillik, és nem kell axiómákat elfogadni bizonyítatlanul?

Azt gondolom, az ember mindig képes változtatni a sorsán - ha van rá elég ereje, tudja, hol van most, és tudja, merre halad most, és hova szeretne eljutni. De, nem vagyunk egyforma erősek, nem látjuk mind jól a saját utunkat, nem vagyunk egyforma helyzetben, nem is egy rajtvonalról jövünk, és valószínűleg nem is ugyanoda megyünk, s főleg nem ugyanazon az úton.

Van egy képem az emberi élet egészéről: megyek egy szántóföld melletti gazdasági úton. Földút, de nagyon jó állapotban van. Balra a hullámzó aranyszínű búza, borzolja a meleg szél. Jobbra egy sűrű erdő, mint a kaledóniai erdő maradványai Skóciában, a fatörzsek között is sötét, nyirkos és hűvös, s nem vezet út az ágak alatt. A fák árnyékot vetnek az út felére, amely az erdő és a mező között halad el, s azon az oldalon érezhetően hűvösebb van.

Amíg el nem érek egy kereszteződést, addig csak az úton haladhatok, illetve letérhetek az erdőbe is. Vagy leülhetek az út szélén, ahol néha ül valaki más is, általában az erdő felőli, hűvösebb részen. Az út népes, látunk különböző élethelyzeteket, néha együtt megyünk, beszélgetünk, az útkereszteződéseknél is egy irányba fordulunk, máskor meg elválnak útjaink.

Csak a kereszteződéseknél van választási lehetőségem, hogy merre akarok menni. De csak azokat az útelágazásokat láthatom, amelyekről tudok valamit. Sokkal több lehetőség van, mint amiről én tudok, de sokan még azokat sem látják, amiket én igen. Ha látom a lehetőséget, akkor is késznek kell rá lennem - mondjuk ismerem a titkát, mert valakivel beszéltem az úton, aki elmondta, vagy egyszerűen megfelelő utakat jártam be eddig, s magától feltárul - ezernyi módja lehet az ezirányban továbbjutásnak.

Visszatérve az álomvilágból egy pillanatra - gondoljunk az aktuális kereszteződéssel kapcsolatban  mondjuk egy állásokkal teli hirdetésoldalra. Van egy csomó jól fizető állás, amihez még az utat sem látom, elsiklik a szemem felette, van néhány, amihez de jó lett volna, ha annak idején megtanulok németül, itt olyan fizetési lehetőségek vannak, hogy akár "kasztot léphetnék", itt van egy vállalkozási lehetőség, bevennének, ígéretes, de nem vagyok elég jó az adott szakmában, ez jó lenne, de külföldi, és egy pár kereszteződéssel ezelőtt megházasodtam, így már nem vállalom a külföldi munkát... és így tovább, az élet minden területén.

Szóval, választok, és megyek. Ha tudatában vagyok annak, hogy mi vár rám, milyen lehetőségeim vannak, és mit tehetek meg értük, akkor egyre szebb, otthonosabb, kellemesebb vidékre érek, egy idő után már messze előre látom az utat és a választási lehetőségeket. Vagy leülök az út szélén, besétálok az erdőbe, már csak a környező fatörzseknek vagyok tudatában, nem is látok messzire, egyre mélyebbre tévedek, egyre messzebb az úttól, és már el sem hiszem, ha valaki az aranyló mező melletti útról beszél, az erdő szélén. Az Élet útjáról.

Ne tégy fogadalmat. Nézd meg, hogy hol vagy, nézd meg, milyen lehetőségek vannak a közelben, beszélj az emberekkel, figyelj arra, mit mondanak ők, figyelj az úton lévő jelekre, találd ki, hova tartasz, és indulj el. Nem kell megfogadni, hogy elindulsz, csak menj.